Ezektől a most leírt állatoktól az északi Szomali-föld zsiráfja annyiban tér el, hogy sötét foltjai nagyon nagyok, úgyhogy a világos szín rajta csak finom csíkozottságnak tűnik föl. Inkább olyan állat benyomását teszi tehát, amely sötét alapon világos hálózatot hord; ezért magyarul recés zsiráfnak nevezhetjük; tudományos neve: Giraffa reticaulata Winton.

Recés zsiráf (Giraffa reticulata Winton).

Hogy közte és más formák között vannak-e átmenetek, vagyis, hogy önálló faj-e vagy sem, ez idő szerint még nincsen eldöntve. Lönnberg biztosra veszi, hogy megfigyelt Afrikában ilyen átmeneti alakokat.

A zsiráfok Afrika mindazon területein – Nubiától egészen a Fokföldig – élnek, vagy legalább is éltek, amelyek életviszonyaiknak megfeleltek. Az Oranje-folyótól délre ma már nem él, minthogy ott teljesen kiirtották. Természetesen Nyugat-Afrika nagy őserdőiből is hiányzik, bár nyugaton Nigériában és Angolában ismeretes.

A zsiráfok életéről pontos megfigyeléseknek vagyunk a birtokában. Leginkább kisebb csapatokban vándorolnak, amelyek rendszerint egy felnőtt bikából, több tehénből s néhány fiatalabb bikából állnak. Nagyobb csapatok már-már nem találhatók Dél-Afrikában és csupán Kelet-Afrikában figyelnek meg olykor-olykor még ma is számos példányból összeverődött zsiráf-csapatot. A Guazo Njiro mellett Berger az állatok százait figyelte meg: „Egy óriás völgymedencében, amely előttünk feküdt, szinte nyüzsögtek a zsiráfok”. Az öreg bikáknak átható, erős szaguk van, ezért a búrok „Stinkbulls”-nak hívják őket. Mint az afrikai vadak általában, a zsiráfok szívesen tartózkodnak más állatok, például zebrák, antilopok, struccok társaságában.

A zsiráfok tápláléka főleg különböző akácfajok lombjából és gallyából áll, de más fák lombjait sem vetik meg. Füvet a szabadban élő zsiráf soha nem eszik. Vízszükségletük úgy látszik csekély.

Az okapival ellentétben, a zsiráf érzékszervei közül a szaglás kevésbbé fejlett, mint a látás. Azonban, hogy a zsiráfoknak nemcsak a szemük éles, hanem jó szimatjuk is van, azt gyakran tapasztalhatta Schillings, midőn kedvezőtlen időben próbálta őket megközelíteni. „A hosszúbojtos farknak soha el nem maradó jellemző csóválása, a vezérbikának vagy a vezetőtehénnek kilépése az árnyatadó fák alól – amelyek alá a csorda rendesen a déli órákban beáll – biztos jelei a csakhamar elkövetkező menekülésnek. Ez vágtatással megy végbe, amely látszatra nagyon is ügyetlen és nem eléggé gyors, azonban ha a vadász csak gyalogszerrel próbál utánuk menni, úgy csakhamar eltűnnek a szemei elől.”

A meneküléselőtti farkcsóválásról, amelyben Schillings a jeladás egy módját véli felösmerni, Roosewelt is megemlékezik. Majdnem minden alkalommal megfigyelte ezt, ha zsiráfokkal találkozott. A volt elnök az állatok viselkedéséről pontos, jó leírásokban számolt be. „Rendkívüli magasságuk”, írja, „képessé teszi őket kíválóan éles szemeik legalaposabb kihasználásán, úgyhogy nincsen állat, amely könnyebben észre venné a közelítő vadászt, mint a zsiráf. Gyakran fölfedeztem őket félmérföldnyi távolságból, vagyis jobban mondva, felismertem őket, ha figyelmessé tettek rájuk, és ha ezután távcsövem segítségével szemügyre vettem az állatokat, megfigyelhettem, hogy azok állandóan minket néznek. Ha nyugtalankodik, lassú, himbálódzó léptekkel távozik el, de ha igazán megijesztik, különös galoppba kezd. Farkát fölállítja és felkunkorítja, hatalmas hátsó lábait úgy dobja előre, hogy azok kívül, egészen az elülső lábak mellett érnek földet. Mozgásai megfontoltságot árulnak el és úgy látszik, hogy a zsiráfok vonulása nem valami gyors, ha azonban csak egy kis előnyre is szert tett, alaposan erőlködnie kell a lónak, ha be akarja hozni. Vágtatás közben nyaka lefelé süllyed és a mélyen fekvő mell egyenes vonalával hegyesszöget zár be; erős feje pedig előre nyúlik. Ártalmatlan állatok, és ha az óvatosságról megfeledkező, közelükbe kerülő ember felé ki is rúgnak patáikkal, mégis semmiféle tekintetben sem veszélyesek.” Úgy látszik, hogy legfőbb védelmi eszközüket a paták képezik.

Csodálatos, hogy milyen különbözőképpen nyilatkoznak az utazók a zsiráfnak a szabadban való megfigyelhetőségéről. Gyakran fellelhető olyan helyeken, ahol régi, korhadt fatörzsek fordulnak elő, olyan fatörzsek, amelyeken a zúzmók, mohok, a zsiráf hosszú tarka nyakához megtévesztő módon hasonló rajz- és folthatásokat idéznek elő. „Egyetlen egy állat sem olyan festői az egész természetben, – mondja sir Baker Samuel – mint a zsiráf a hazájában, tartózkodási helyein.” „Gyakran kételkedtem egy egész falka zsiráf jelenvoltáról, – írja az említett vadász – míg csak a messzelátómat elő nem vettem; sőt még félvad kísérőimnek is meg kellett vallaniok, hogy éles, gyakorlott szemük szintén megcsalta őket: annyin zsiráfoknak nézték azokat a korhadt fatörzseket; máskor viszont az állatokat cserélték föl a százados fákkal.” Hasonló módon nyilatkozik Schillings is.

Annál világosabban és élesebben láthatók azok a zsiráfok, amelyek a fátlan pusztán, a szemhatár szélén mozognak: ilyenkor, különösen kedvező esti világításnál még sokkal hosszabbaknak és természetfölöttibbeknek látszanak, mint a minők a valóságban.

Zsiráfok a steppén.

Nyilván ilyen vidékeken figyelte meg állatunkat Roosewelt és Lönnberg. Utóbbi beszámolójában a recés zsiráfról a következőket mondja: „A zsiráfokat mindig nagyon könnyű észrevenni, még akkor is, ha mozdulatlanul állnak és nagy távolságra vannak tőlünk, hacsak fák vagy bokrok nem takarják el őket; be kell vallanom, hogy sohasem tudtam rajtuk védőszínezetet mustrázatukban fölfedezni. A fiatalok és az öregek színezete között oly nagy eltérést találunk, hogy ha az egyiket a színezete védi, a másikat aligha védheti. A zsiráf rajzolata semmiképpen sem tekinthető védő-színezetnek, sem pedig a természetes kiválogatódás eredményének.”

A zsiráf minden mozdulata sajátságos. Legelőnyösebben mutatkozik akkor, ha nyugodtan megy; ilyenkor méltóságteljesnek és büszkének látszik. A járása lassú és kimért górlépés, mert mind a két egyik oldalon lévő lábával egyszerre lép. Egész más azonban, ha futásnak ered. Lichtenstein nagyon szemléltető módon írja le azt a benyomást, amit a futó állat tesz a megfigyelőre. Vágtatása olyan esetlen és nehézkes, hogy azt véli az ember, hogy a gyalogos is utólérné. Ezt a lassúságot azonban pótolja a lépés távolsága, amennyiben hozzávetőleges mérés szerint, minden ugrás 4–5 m-t tesz. Teste első felének nagysága és nehézsége miatt a zsiráf nem bírja magát elől csupán az izmai erejével fölemelni, hanem kénytelen hátrahajlítani a nyakát, ami által a súlypont hátrább esik; csak ekkor tudja elülső lábait a földről fölemelni. Ez megtörténik a nélkül, hogy mellső végtagjait meghajlítaná, ugyanily mereven helyezi őket előre, miközben nyakát egyenletesen mozgatja, majd hátsó lábainak erejével előre hajtva, ismét leteszi azokat. Így mozog a nyak örökösen ide-oda lódulva, akárcsak a hullámokon táncoló hajó árboca.”

Nagyon sajátságosan áll akkor, mikor valamit föl akar venni a földről, vagy inni akar. A régebbi leírások azt állítják, hogy a zsiráf e célból letérdel. Lehet, hogy kivételesen meg is teszi, rendesen azonban úgy hajtja le felső testét, hogy két első lábát annyira szétterpeszti, hogy hosszú nyakával kényelmesen leér a földre. Aki maga nem látta ezt, lehetetlennek tartja. Selous különben megfigyelte, hogy ivás közben nem csupán oldalt terpesztette szét első lábait, hanem előre is, hátrafele is mindaddig, amíg eléggé alacsonyak lettek, és Böhm határozottan mondja, hogy gyakrabban megfigyelte, amint térdelve, tehát nem hajladozva legelt. Ha le akar feküdni, először első lábainak térdcsuklóira ereszkedik, erre összerántja a hátulsó lábait s végül is úgy fekszik le a szügyére, mint a teve. Alvás közben részben az oldalán fekszik, s e mellett mind a két, vagy csak egyik első lábát behajlítja; nyakát hátrafordítja, fejét szereti a hátulsó combjain nyugtatni. Alvása igen éber, és csak nagyon rövid ideig tart. Több napig is el lehet alvás nélkül, s úgy látszik, hogy ilyenkor állva pihen.

Szükség esetén nagyon jól tudja magát védelmezni, nem ugyan a szarvaival, amelyek úgy látszik csupán csak ékességnek valók, hanem hosszú, izmos lábainak hatalmas rúgásaival. Ilyen módon hadakoznak egymással a szerelmes hímek is a nőstény birtokáért; az anya borját rúgásokkal védelmezi az alattomban odalopózkodó macskától, s a rúgás ereje olyan hatalmas, hogy még az oroszlánt is földöntheti. Az állatkerti ápolóknak néha nagyon óvakodniok kell a zsiráf patáitól, bár máskülönben nagyon jól megférnek együtt.

A zsiráf szaporodásáról csak az újabb időkben tudtunk meg egyet-mást. Rendszerint csak egy borjút ellenek. Dél-Afrikában Sclater szerint az ellés ideje november és február közé esik. A különböző állatkertekben eddig gyüjtött megfigyelésekből következik, hogy a párzás márciusban vagy április elején, az ellés a következő év májusában, vagy júniusában történik, a vemhesség tehát 431–446 napig, azaz 14–14 1/2 hónapig tart. A párzás ideje alatt mind a két nem halk bégetést hallat. A hímek nagyobb hevesség nélkül rugtatnak egymásnak, s kölcsönösen öklelik homlokcsapjukkal egymás hátát és oldalait. Komolyabb tusákat nem vívnak. Az ellés gyorsan és könnyen történt. A borjúnak először az első lábai meg a feje bújtak elő. Születése után vagy egy percig mozdulatlanul hevert, aztán kezdődött a lélekzetvétel, félóra mulva fölkelni iparkodott s húsz perccel rá odatámolygott az anyjához. Ez meglehetősen közömbösen nézett kölykére s másnap tehenet kellett odahozatni, amelytől a fiatal zsiráf vagy egy hónapig szopott. Tíz órával születése után a fiatal állat már szaladgált, harmadnapos korában pedig már az ugrásban gyakorolta magát. Körülbelül kilenc hónappal a borjazása után az anya ismét párzott és 431 nap mulva megint ellett egy borjat, amely a születése után tizenkét órával serényen szopott az anyjától. Három hét mulva már növényi eledelt is evett, és négyhónapos korában kezdett el kérődzeni. Éltük második napján mért zsiráfok fejmagassága 1.54–1.63 m, testük hossza pedig 55 cm volt. Nyolc hét mulva Bolau szerint az egyik nőstény elérte a 2 m-t, egyéves korában pedig 2.68 m magas lett.

A zsiráfot úgy Afrika bennszülöttjei, mint az európaiak is, szenvedélyesen vadásszák. Szudánban tevén vagy lovon űzik, s ha utolérik az agyonhajszolt állatot, karddal keresztül vágják az Achilles-inát, ily módon megbénítják és azután leölik, hogy mindenütt becsült húsának és egyéb részeinek hasznát vegyék. Az európaiak hosszabb hajtóvadászat után rendesen messzehordó fegyverrel lövik az óvatos állatot. Máskülönben nincs is talán a zsiráfnak ellensége, legfeljebb néha az oroszlán rabol el magának egy-egy fiatal borjút, vagy ha az éhség már nagyon nagy, az öreg állatokat is megtámadja, mint azt Schillings megfigyelései bizonyítják. (L. az oroszlán jellemzését.) Rendkívüli magassága azt az előnyt biztosítja a zsiráfnak, hogy nagyon tág szemhatár fölött uralkodik s minden közeledő ellenséget idejében észrevesz. Kevés van az afrikai vadak között olyan is, mely jobban kifárasztaná az üldöző vadászt és lovát. Bár megelégszik avval, hogy bizonyos távolságot tart maga és üldözői közt, a futásban azonban kitartóbb, mint a legjobb ló, föltéve, hogy a talaj nem kedvezőtlen rá nézve; mert fölfelé futnia a lejtőn, érthető módon fölötte nehéz neki. A zsiráf üldözését a vadásznak mindjárt eleinte a legsebesebb versenyfutással kell kezdenie. Ha az első öt percben egérutat engedünk a zsiráfnak, akkor a versenyben a ló elmarad. Mivel a menekülő zsiráf csak végső szükségben fejti ki legnagyobb sebességét, jó lóval legalább olyan közel lehet hozzájutni, hogy a lovas, gyorsan leugorva nyergéből, jól célzott golyót küldhet utána.

Az elejtett zsiráfnak sokféle hasznát veszik. Bőrét mindenféle bőrmunkán, farkbojtját légycsapónak, patáit szarunemű tárgyak készítésére használják, kitűnő pecsenyéjét pedig megeszik. Még jobb azonban, ha elevenen megfoghatják a zsiráfot. Mindenütt szeretik a feltűnő állatot, mindenütt örülnek, ha háznál tarthatják. Belső Afrika városaiban gyakran lehet látni egy pár zsiráffejet egy-egy kert magas kerítése fölött, s a helységek közelében nem ritkán lehet találkozni szelidített zsiráfokkal, melyek kényük-kedvükre kóborolnak. Mikor Karkodjba, a Kék-folyó menti helységbe érkeztünk, – mondja Brehm, – naponta egy zsiráf jött oda a bárkánkhoz avval a szándékkal, hogy megetessük és megcirógassuk.

Európában óriási feltűnést keltettek azok a zsiráfok, amelyeket 1827-ben, majdnem három évszázad után megint elevenen láthatott az európai emberek szeme. Ez idő óta állatkertjeink legkedveltebb, de egyúttal legdrágább látnivalói közé tartoznak. Száraz, meleg, huzatnélküli istállókban jól megvannak, és könnyen megszokják a fűből és szénából álló eleséget, különösen akkor, ha még néha egy-egy friss leveles ágat juttatunk nekik. Knauer olyan adatokat tud, hogy egyes zsiráfok 25 évig is kibírták a fogságban. Sőt még szaporodni is képesek ott. Berlin, Köln, Drezda, Hamburg és Schönbrunn állatkertjeiben több ízben szaporodtak a zsiráfok. Azonban a fiatalok felnevelése nagyon nagy nehézségekbe ütközik; néha azonban még ez is sikerül. Knauer szerint a Londonban lévő állatkertet négy, 1835-ben Kordofánból behozott zsiráf tizenhét fiatallal ajándékozta meg, amelyek közül az utolsó egészen 1892-ig maradt életben.