A hazánkban forgalmazott legtöbb díszhal ma már beakvarizált faj, ami azt jelenti, hogy generációk óta élnek a hazai vizekben, amely gyakran kemény csapvíz. Amennyiben ilyen halaink vannak, és azokat "csak" tartani szeretnénk - tehát tenyészteni nem -, általában elég csapvízben tartani őket, bár sok faj megkívánja a lágyabb tartóvizet. Abban az esetben, ha halainkat - akár csak magunk szórakoztatására, próbaképpen - szaporítani is szeretnénk, szükség lehet a víz keménységének és pH értékének beállítására. Sok halfaj nehezen, vagy egyáltalán nem ívatható csapvízben, ilyenkor - legalább megközelítőleg - elő kell neki állítani azt a vizet, melyben eredeti élőhelyükön is fellelhetők. Teljes mértékben sajnos úgysem sikerülhet leutánozni azt a vizet, de általában a közelítő értékekkel is el lehet érni sikereket.

Szükség lehet a vízértékek beállítására abban az esetben is, amikor nem itthoni halakat vásárolunk, hanem valamely importőrrel szállíttatunk. Ilyenkor többnyire ún. vadon fogott, vagyis az eredeti élőhelyén befogott példányokról beszélünk. Ezeknek az egyedeknek elég sokáig érdemes az eredeti vizükhöz hasonló tartóvizet készíteni, mivel sokkal érzékenyebbek. Csak igen lassan szoktathatók hozzá az itthoni vízhez.

Mérjük a keménységet!

Mind a keménységet, mind a kémhatást mérni tudjuk. A laboratóriumi módszerek - bár kétségtelenül a legpontosabbak - sokunk számára elérhetetlenek. Díszhal-kereskedésekben, vagy aki rátalál, vegyészeti boltokban kapható indikátoros (folyadékos) és lakmuszpapíros gyorstesztek Ezek ára változó, nagyjából gyártótól függ, pontosságuk az akvarisztikában elfogadható. Talán annyit megemlítenénk, hogy általában pontosabbak, és tovább eltarthatóak a folyadékos, csepegtetős tesztek. A lakmuszpapíros tesztek tárolása nagyobb odafigyelést igényel, ezeket légmentesen zárt tégelyben illik tárolni.

A fentieken túl kaphatók gyorstesztek a víz nitrát-, nitrit-, vas-, ammónia/ammónium, foszfát tartalmának mérésére is. Ezeket a teszteket azonban nyugodtan elhagyhatjuk, talán a nitrát-teszt az, amit még érdemes beszereznünk.

Az akvárium vizét az adott halfaj vagy halfajok igényeinek megfelelően lágyíthatjuk, keményíthetjük, a kémhatását eltolhatjuk savas, illetve lúgos irányba.

Lágyítás

Lágyításra akkor lehet szükség, amikor pl. Dél-Amerika őserdeiből, az Amazonas vidékéről és mellékfolyóiból származó pontylazacokat, harcsákat szeretnénk szaporítani. Sőt, bizonyos esetekben nem csak szaporítani, ugyanis vannak olyan érzékenyebb fajok, melyek máig igénylik a lágy, sokszor savas vizet.

A vizet többféleképpen lágyíthatjuk:

Forralással

Ezzel a módszerrel csak a változó keménységet okozó sók egy részét tudjuk kicsapatni a vízből. Az állandó keménységet így nem tudjuk változtatni. Forraláskor a Ca és Mg hidrokarbonátok távoznak a vízből, fehér csapadék formájában. Ügyeljünk arra, hogy csak tiszta, zománcozott edényt, fazekat használjuk, mert amennyiben az edénynek már van ilyen kicsapódott mészbevonata, vagyis vízköves, akkor előfordulhat, hogy a lágyítani kívánt víz keményebb lesz, mint volt. Ha a lágyítás sikeres, akkor pl. a budapesti 14-16 nk-s csapvizünk 4-5 nk-val lesz lágyabb. Forralás után nincs más dolgunk, mint hagyjuk a vizet kihűlni, és átszűrjük sűrű anyagon.
A csapvizet hígíthatjuk desztillált vízzel, ülepített, átszűrt esővízzel, vagy hólével. A desztillált víz keménysége 0 nk, pH-értéke semleges, de az esővíz és a hólé keménysége változó lehet, bár szinte mindig a nagyon lágy kategóriába tartozik, vagyis 3-4 nk-s. Kémhatása általában semleges. Esővízzel való hígítás esetében az esővíznek mindig érdemes megmérni az értékeit ahhoz, hogy pontos végeredményt kapjunk.

Hígítással

Az oxálsav vagy sóskasav (H₂C₂O₄) sajnos kereskedelemben már csak engedéllyel kapható.
Az oxálsavas lágyítás: 100 literre 16 gramm oxálsavat kell számolni. A művelethez alkalmazott hordó méretétől függően számítsuk ki a csapvízhez szükséges oxálsav mennyiségét. Ezután a hordóba tegyünk egy kis szivattyút és járassuk egy órán át, hogy a hordó tartalma jól összekeveredjen. Ha a sav feloldódott és jól elkeveredett a vízzel, erősen opálos, tejszerű lesz. Ekkor vegyük ki a pumpát és hagyjuk 24-36 órát állni, ezalatt a kicsapódott anyag teljesen leülepszik. Utána szívjuk le a vizet a tetejéről, vigyázva, hogy közben ne keveredjen fel. Az alsó, kb. 10 cm-nyi vizet mindig érdemes a hordóban hagyni. Ez tartalmazza azt a leülepedett anyagot, amit a sav kicsapott a vízből, sajnos ez szemét. Így kis veszteség ugyan van, de még mindig ez az egyik legolcsóbb lágyítási eljárás.

Oxálsavval

Az eljárás után a leszűrt víz tisztaságát a következőképpen lehet ellenőrizni: kiveszünk a már leülepített vízből egy decit, hozzáöntünk ugyanennyi csapvizet. Ha bezavarosodik, az azt jelenti, hogy a vízben még van sav, tehát még hígítani kellene csapvízzel, megint keverni egy kicsit, és megint állni hagyni. Erre oda kell figyelni, mert a savtartalom miatt az akváriumot könnyen tönkre lehet tenni...
Az eljárással egy apró gond van, mégpedig az, hogy az így lágyított víz pH értéke lemegy 5-re, amit kevés hal visel el. A kész vizet vagy csapvízzel hígítsuk, így kaphatunk 3-4 nk-s, 6.5-7-es pH értékű vizet, vagy ha nagyon lágy vízre van szükségünk, akkor a pH értékét kell módosítanunk.

Gyantával

Az ioncserélő műgyanták jellemzője, hogy rajtuk a lágyítandó vizet átfolyatva megkötik a víz keménységét és sótartalmát okozó kationokat és anionokat. További jellemzője, hogy használatuk során ebből a képességükből veszítenek. Vagyis adott mennyiségű gyantával csak adott mennyiségű vizet tudunk lágyítani. A lemerült gyantát vegyszerekkel regenerálni lehet, azonban ez a művelet a felhasználandó vegyszerek veszélyességéből adódóan normál háztartásban nehezen kivitelezhető.

Régebben kétoszlopos ioncserélő oszlopokat használtak, az egyikbe a kation-, a másikba az anioncserélő gyanta került. Napjainkban kapható egy kényelmesebb eszköz, a kevertágyas gyanta, mely mindkét alkotót tartalmazza. Kevertágyas gyanta esetében is használhatunk ioncserélő oszlopot, ennek méretezése azonban pontos számolgatást igényel. Alább egy egyszerűbb megoldást ismertetünk.

Az általunk használt kevertágyas gyanta 1 literével a 14-16 nk körüli budapesti csapvízből általában 100 liter 0 nk keménységű vizet lehet készíteni. Ez nyilván függ attól is, hogy a csapvíz éppen milyen keménységű. Például télen, vagy a Duna magasabb vízállásánál általában keményebb a csapvíz. (Nekem sikerült 1 liter gyantával 140 liter 0 nk keménységű vizet előállítanom, nyilván ez a csapból folyó víz éppen lágyabb volt valamivel a megszokottnál.)

Alapmennyiségnek 100 liter vízhez számoljunk 1 liter gyantát. A hordónk méretétől függően számoljuk ki a megfelelő mennyiségű gyantát, és ezt tegyük 1 réteg egyszerű harisnyába. Egy nagyobb szájú, fél literes műanyag flakont (nagyobb hordó esetében több gyantára, így nagyobb flakonra van szükség) megreparálunk úgy, hogy az alját több helyen kifúrjuk (körülbelül 4-5 mm-s lyukakra van szükség). A flakon kupakjára is fúrunk egy lyukat, akkorát, hogy egy pumpát rá tudjunk illeszteni. Ebbe a flakonba helyezzük a harisnyát a gyantával. Azért kell a nagyszájú flakon, hogy a gyantát viszonylag könnyen bele tudjuk helyezni (én egy régi biciklis kulacsból készítettem). A lényeg az, hogy a flakon lehetőleg hengeres alakú legyen, de legalábbis a gyantát úgy kell benne elhelyezni, hogy a víz ne tudja kikerülni, kénytelen legyen a gyantán áthaladni.

Ha már a pumpa is a helyén van, az egészet belehelyezzük a vízzel megtöltött hordóba, és járatjuk a szivattyút kb. 2 órát, 2 óra elteltével próbatesztet lehet végezni, ekkor általában kész a 0 nk-s lágy víz. Lemerülő félben lévő gyantával a pumpát tovább, hosszabb ideig kell járatni, mivel ekkor a gyanta minőségéből adódóan már csak kevesebb iont képes megkötni. Sikeres lágyítás után a gyantát érdemes még egyszer, a következő lágyítandó vízhez felhasználni. Általában még lágyít rajta egy kicsit. Körülbelül 1 órát hagyjuk járni a szivattyút, ezután cserélhetjük le friss gyantára.

Figyeljünk arra, hogy érdemes csak annyi gyantával dolgozni, amit egyszerre el is használunk. (Próbálkoztam nagyobb, 1 literes flakonnal 30 liter vízhez úgy, hogy előállítottam vele 30 liter vizet (épp ennyi kellett), és félretettem. Amikor kellett egy hét múlva a következő 30 liter lágy víz, akkor ugyanazt az 1 liter gyantát használtam, ugyanabban a flakonban. 2 órát járattam a szivattyút, de már valami nem stimmelt. Kissé büdös volt a víz. Az egész gyanta belebüdösödött harisnyástól a flakonba... A víz zavaros lett. A vége az lett, hogy ki kellett öntenem a vizet, nem lehetett felhasználni. Ezzel egyszer még kísérleteztem, mire rájöttem, hogy sajnos ez így nem működik....)

RO (reverse osmosis) készülékkel

Mielőtt belemélyednénk, ejtsünk pár szót a készülék működési elvéről. Maga a készülék nagy nyomáson működik, az optimális érték általában 4-10 bar között van. Ettől eltérő paraméterekkel is találkozhatunk, ez a készülék gyártójától, kialakításától, kapacitásától is függhet. A mai forgalomban lévő ozmókészülékek több, általában 2-3 tartályos szerkezetek. Az első tartályban általában egy előszűrő, a másodikban egy aktívszenes szűrőközeg, míg a 3. tartályban maga a membrán található. A készüléken a rajta keresztül préselt víz ebben a sorrendben halad át. Az utolsó "patron" végén két vezeték jön ki, az egyiken távozik a selejt víz, a másikon meg a tiszta ozmóvíz.

Csak kinyitom a csapot és jön a lágy víz, gondolhatnák sokan. Igen, nagyjából így van, de azért nem ilyen egyszerű a dolog. Kétségtelen, hogy talán a legkényelmesebb módja a lágyvíz előállításának, ha vásárolunk egy ozmó készüléket, de vannak buktatói. Mielőtt rászánjuk magunkat a vásárlásra, számoljunk. Eleve az RO készülék ára magas. Hozzá kell venni, hogy a segítségükkel nyerhető lágy víz mellett melléktermék is van, mégpedig "kőkemény" víz, melyet nem sok mindenre lehet felhasználni. Esetleg hígítva afrikai sügérek akváriumába felhasználható. Ha mégis akad jó ötletünk, akkor gondoskodni kell annak tárolásáról, mivel ez a melléktermék sokszor igen sok liter kemény vizet jelent. A régebbi készülékek 1:4 arányúak is lehettek, ami azt jelenti, hogy 1 liter lágy víz mellett lefolyik 4 liter rossz víz. A mai készülékek már jobb kondíciókkal bírnak, mértünk 1:2.7, sőt 1:2 arányt is. Vigyázni kell arra is, hogy a membrán soha ne száradjon ki. Ha kiszárad, akkor megrepedezik, és a készülék használhatatlan lesz. Az egész RO készülék lelke a membrán, majdnem ugyanannyiba kerül annak a pótlása, cseréje, mint maga az egész készülék. Gondoljunk bele abba is, hogy e készülékkel előállított víz csupán H2O, vagyis tényleg tiszta víz. Működési elvéből adódóan egyáltalán nem tartalmaz sókat, ásványi elemeket, amelyekre pedig a vízi élővilágnak, különös tekintettel a növényeknek, szükségük lenne. Vagyis ezt elvileg illene pótolni.

Esővíz és hólé

Nyerhetünk lágyvizet esővízből vagy hóléből is. Az esővíz vagy hólé gyűjtésével szintén óvatosan kell eljárni, mindkettő tartalmazhat szennyeződéseket, főleg a nagyobb városokban és azok közelében, gyárak mellett és nagy forgalmú utak mentén (ipari szennyeződés, szmog stb.). Amennyiben lehetőségünk van, igyekezzünk olyan helyről gyűjteni, ahol a fenti tényezők nem játszhatnak szerepet: vidékről, telekről, esetleg külső kerületekből vagy zöldövezeti környékről.

Esővíz esetében, amennyiben azt a tetőről gyűjtjük, csak akkor tegyük az eresz alá a hordót, ha az eső már legalább fél órája, kiadósan esik - ekkor már elvileg lemosott a tetőről minden koszt. Megoldást nyújthat az ún. ülepítéses módszer, amikor több (2-3) hordót állítunk sorba, és ezeket egy átemelővel összekötjük. Az első hordóban elvileg ekkor a tetőről lezúduló szennyeződések leülepednek, az utolsó hordóban már csak a tiszta víz lesz. Azonban ezt is érdemes még alaposan leszűrni.

Hólé gyűjtésével kapcsolatban annyit említenék meg, hogy csak tiszta, frissen hullott havat használjunk fel. De nem árt tudni, hogy sokak szerint a hó alkalmatlan akvarisztikai felhasználásra, mégpedig azért, mert lassabban hull alá, mint az esőcseppek, és szerkezetéből adódóan több légköri szennyeződést tartalmazhat.

Hogy kinek melyik lágyítási módszer válik be jobban, azt ki-ki döntse el maga. Szempont lehet, hogy mennyi lágyvízre van szükségünk, az, hogy ki mennyire szeret, illetve tud barkácsolni, és nem utolsó sorban a költségeket is érdemes szem előtt tartani.

Ritkább esetben, de előfordulhat, hogy a vizet keményítenünk kell. Sok esetben elég, ha az akvárium vizébe mészkő szikladarabokat helyezünk, dekorációt gyanánt. Ez pl. afrikai sügérek esetében használatos. Egyes írások szerint keményítésre alkalmas a magnézium-szulfát, ami gyógyszertárakban keserűsó néven kapható.

A kémhatás változtatása, a pH-érték növelése, illetve csökkentése

A pH-érték változtatására csak indokolt esetben lehet szükség. Normál körülmények között, díszakváriumban nem kell foglalkoznunk ezzel. Mint azt a lágyításnál is említettük, a kémhatás változtatásánál is hasonló esetekben, vagyis kimondottan lágy, savas vizet igénylő halak tartása vagy tenyésztése esetében alkalmazzuk a savanyítást.
Kemény vizet magas kalcium- és magnézium-hidrokarbonát tartalma miatt nehezebb savanyítani, ugyanis ezek gátolják a savas jelleg kialakulását. Ezt a jelenséget hívjuk kiegyenlítő, vagy más néven puffer-hatásnak.

Savanyítás

Savanyításra használhatunk sósavat, foszforsavat, kénsavat, tőzeget, esetleg égertobozt. A sósav Cl ionjai sok halfaj és növény számára károsak lehetnek. A foszforsav néhány fémmel oldhatatlan vegyületet képez, mely kicsapódik az akvárium falára, és esztétikailag rossz hatást kelt. Ezek a kicsapódott vegyületek a növények számára is fontos nyomelemeket tartalmaz, melyek így az akvárium vizében, kisebb mértékben találhatók meg, vagyis a növények fejlődése lelassul. A kénsav talán a legjobb a fent említettek közül, hiszen a szulfát tartalma miatt a halakat ívásra serkentheti. Használatakor azonban ügyelni kell arra, hogy ha oxigén hiányában, a vízben felhalmozódott szerves anyagok bomlani kezdenek, a szulfát átalakulhat mérgező szulfittá. A fent említett savakból először készítsünk híg törzsoldatot, majd ezt csepegtetve, folyamatos mérés közben állítsuk be a kívánt értéket. Egy már betelepített akváriumban ez a folyamat csak több napos tortúrával vihető végbe.

A tőzeggel és az égertobozzal csak igen lágy, 1-2 nk keménységű vizet tudunk savanyítani. Tőzeg esetében szintén törzsoldatot érdemes készíteni úgy, hogy pl. egy dunsztosüvegben több napon keresztül kiáztatunk egy adag tőzeget. Ugyanez az eljárás használható égertobozzal is, bár az általában az akvárium vizébe dobva is használhatjuk. A tőzeg és az égertoboz további előnye, hogy festik a vizet, amely sok faj számára igen előnyös, ívatáshoz sokszor nélkülözhetetlen.

Egyes vegyszerekkel történő lágyítás esetén szükség lehet a lágy víz lúgosítására is. A kémhatást lúgos irányba tolni pl. szódabikarbóna-oldattal tudjuk, melyet szintén lassan csepegtetve, folyamatos mérések kíséretében tegyünk.